Azure Crawler előtörténete

Név: Azure Crawler
Kor: 17
Születési dátum, hely: 1994. március 18., Washington DC
Lakhely: Japán, Akita
Kinézet: 170 cm magas, vékony testalkatú, mélykék szemek és haj, szürke hosszú ujjú felsőt visel, kord nadrággal és fekete-fehér kockás edzőcipővel.
Jellem: Kedves és könnyen barátkozik. Együtt érez azokkal, akiknek bánatuk van. Sokat filozofál az élet értelmén és a kihívásain. Nagy problémák esetén elszánttá válik és olykor stratégiákat vitelez ki. A komolytalan, hülyegyerekeket nem szívleli és ridegen viselkedik velük.
Felszerelés: 1 db DigiVice IC (ezüst), hátizsák: élelem és gyógyszerek, tiszta váltásruhák, 1 db összecsukható bicikli
Beállítottság: Jó/Jófiú
Egyéb: Vércsoport: A , Indián horoszkóp: Farkas

Előtörténet:

1994. március 18-án láttam meg a napvilágot. Édesanyám, Helena Hunting egy kórház főnővére, míg édesapám, Louis Crawler, egy arheológusként dolgozott. Nevezhettük magunkat gazdagabb családnak, hiszen minden létszükséglet megvolt a számunkra. A szüleim minden megtettek értem, amit csak tudtak, ám annyira elfoglaltnak bizonyultak, hogy alig tartottak rám számot. Már 6 évesen elkezdtem az általános iskolát, ahol a követelések nagyobbnak bizonyultak, mint a környéken levőknek. Ennek ellenére keményen tanultam a szüleim boldoggá tételének érdekében. Mire elvégeztem az első nyolc osztályt, magántanulói státuszba kerültem. Tehát az iskola nélkül barátom is aligha akadt, csakis a tanulásra kellett koncentrálnom. 16 éves létemre kitűnően beszéltem japánul, amire a szüleim mérhetetlenül büszkék voltak. Örültem, amiért boldogságot okozhattam a fáradalmas munkájuk mellett.
16 éves létemre, nyáron, édesapám új megbízatást kapott Japánban, egy Akita nevezetű vízparti városban. Tehát anyámnak fel kellett mondania a munkahelyén és az egész családnak költöznie kellett. Talán nekem volt a legkönnyebb Washington elhagyása, mivel barátom se akadt és semmi érzelmi szál nem húzott oda. A fárasztó repülőút után meg be kellett helyezkedni az új lakásban. A szomszédokkal való összebarátkozás jól haladt, tehát a hírnévvel se akadt probléma. Beírattak egy közeli gimnáziumba, amit természetesen ősszel kezdtem. Mivel kisajátítottam a japán nyelv minden fortélyát, a társalgással és a tananyag megértése tökéletesen ment. Az ottaniak „zseninek” neveztek, hiszen senki se látott ott még ilyen fiatal tanulót, aki két nyelv tudásának egészét birtokolt. A tanulmányi eredményem is jónak minősült, noha gond volt a matekkal. Barátok körében nem boldogultam, bár akadtak komolytalan csodálóim, és néhányan a kegyemért versenyeztek. Egyiket se vettem nagyra, ha rajtam lógtak, hátat fordítottam nekik. Szóval itt is csak a tanulás maradt, egy ideig.
17. évemet betöltve valami ismeretlen dolog után vágytam. Mikor édesanyám hazaért, elbeszélgettem vele. Elmeséltem, hogy világéletemben űr találtam a szívembe, amit akárhogy is, sehogy se tudtam kitölteni, még ő és apám sem. Elmosolyodott.
- Azért lehet űr a szívedben, mert barátaid nincsenek – Mondta komolyan, mégis teljes egyszerűséggel.
- Barátaim? – Ismételtem kérdezve. – A suliban levő hülyegyerekekre gondolsz, akik belém zsongnak?
- Nem – Kacagott föl. – Egy igazi szívbéli barátra gondolok, akivel megoszthatod az örömödet és bánatodat. Ritka az ilyen ember vagy teremtmény ezen a kerek Földön.
Sokat filozofáltam ezen, még amikor az életben komoly döntéseket kellett hoznom. Akárhogy is kerestem egy barátot, sehol se találtam. Egy bizonyos napig...
Egy délutánon sétálni indultam a közeli parkba. Nyár eleje volt, tehát már hevében zajlott a vakáció. Senki se járt azon a környéken, nyilvánvalóan máshol töltötték a szünidőt. A szüleim pedig még ebben a meleg évszakban is robotoltak. Tehát ezt az időt is egyedül használtam ki. Leültem a közeli folyó melletti dombon és anyám szavai töprengtem. A hosszú gondolkodás alatt nem is vettem észre, hogy a tó környéki állatok elmenekültek valamilyen ismeretlen okból. Hirtelen egy őrjöngő üvöltés ütötte meg a fülemet. A fák közül egy furcsa, de ronda jószág jött elő. Zöld bőre, előrehúzódott állkapcsából metszőfogak sorakoztak ki. Régi rongyos ruhát viselt és kezében egy fabunkót tartott. Amint észrevett, vad üldözésbe kezdett. Nem értvén, de a bőrömet mentettem az idegen fickó elől. Megbotlottam egy kőben és belebukfenceztem a folyóba. Akkor már azt hittem végem.
- Csillagfény! – Kiáltotta egy ismeretlen sipákoló hang és a szerzetet teniszlabda lángocskák bombázták meg. A közeli bokorból egy narancssárga lény lebegett elő és megállás nélkül tűzlabdákkal bombázta ellenfelét.
- Sunmon, úgyse győzhetsz le! – Kuncogott a zöld szörny és bunkójával odébb ütötte a kis lila szörnyet, Sunmon-t. Odarohantam hozzá és szemügyre vettem, nem esett-e komolyabb baja.
- Hagyj harcolni! – Szólt Sunmon. Meglepett még a korábban is a zöld szörny felszólalása, de hogy ő is beszélni tudna... – Ez a Goblinmon bántott téged, a gazdámat! Nem bocsátok meg neked, hallod?
- Hogy tudnál szembeszállni velem? – Kacagott Goblinmon.
Abban a pillanatban Sunmon mellett egy halvány fénysugár ragyogott fel, ami folyamatosan növekedett. Mikor az abbamaradt egy furcsa szerkezet feküdt a fűben helyette. Kezembe vettem és alaposan szemügyre vettem: maga az alap színe arany volt, fehér külső színnel. Mindenféle gomb sorakozott fel rajta, amiről semmit se tudtam. Ám Sunmon szó nélkül ismét nekirohant Goblinmon-nak, akit hirtelen valami rejtélyes erő vett körül. Nagyobbra nőtt, majomformát vett fel és acélkemény bőre lett. A szerkezet kimutatta a nevét: MetalEtemon, mega szintű digimon. Digimon? Életembe nem hallottam erről a fogalomról és egy szótárban nem szerepelt. Nem zavart, de az igen, hogy így óriási hátrányba került Sunmon, aki megállás nélkül csak védeni próbált, de annyiszor a fűbe zuhant. Aztán eszembe jutottak anyám szavai a barátságról és törődésről. Odafutottam Sunmon-hoz és kezeim közé vettem.
- Hallasz engem, Sunmon? – Kérdeztem halkan és aggódva a szerzettől. Lassan kinyitotta szemeit és rám mosolygott.
- Mit szólsz hozzám? Megfelelek a barátodnak?
- Egy barátnak mindig örülnék. – Mosolyodtam el és védően magamhoz szorítottam.
- Ne makacskodj, emberlány! – Szólt hozzám MetalEtemon. – Add ide Sunmon-t és életben hagylak! Kell nekem az ínycsiklandozóan finom adatai!
Nem tudtam miről beszél, csak a zabálásról találtam ki, mik a szándékai Sunmon-al.
- Nem hagyom a barátomat majomkajának eladni!
A digimon felkacagott, s támadásba lendült felém. Ám a legváratlanabb pillanatban a majom előtt valami felgyújtotta a pázsitot. Balra néztem: az édesapám állt ott és egy sárga dinoszaurusz-szerű lény, ami valószínűleg digimon lehetett.
- MetalEtemon – Szólította meg az apám. – Add meg magadat és nem esik bántódásod!
- Mit gondolsz te ember? – Kérdezte gúnyolódva és csettintésére még öt ugyanolyan MetalEtemon jelent meg a parkból. – Azt hiszed, egyedül vadászok adat után? Kell Sunmon finom adata, hogy teljesek legyünk!
- Louis-testvér, elbánjunk ezekkel a főemlősökkel? – Kérdezte a dinoszaurusz digimon.
- Még szép, Agumon. Gyerünk! – Azzal a kezébe vett egy ugyanolyan szerkezetet, de az aranysárga volt. – Fellobbanó váltás!
Nagy világosság tört ki onnan. Semmit se lehetett látni a vakító fénytől, ám mikor az lecsillapodott, egy gigantikus, páncélos hüllő állt édesapám és Agumon helyén.
- VictoryGreymon! – „Mutatkozott” be az új digimon és rám nézett. Ismerős volt a tekintete, de nem hamarkodtam el a dolgot. Az felém repült és elkapott, majd tovarepült velem. A MetalEtemon-ok nagy szökdécseléssel üldözőbe vettek bennünket és kemény rúgásokkal akartak lerántani az esti égboltról. VictoryGreymon a hátára vett és kezeiről a pengéket karddá rakta össze és azzal csapta le a gonosz majmokat.
- Szép ütés volt, Agumon! – Dicsérte meg apám vízhangja.
- Apa, te lennél VictoryGreymon? – Kérdeztem tőle meglepetten.
- Nem. – Válaszolt a digimon. – Mi most egyek vagyunk!
A kardot ismét ketté vette és zuhanórepülésben megindult a majmok felé.
- Dramon Gyilkoló! – Kiáltotta és spirális pörgés közepette eltaszította ellenségeit, akik nagy halálordítás közepette köddé váltak és helyettük egy tojás volt. Miután végzett, leszálltunk és felkaptam a tojásokat, majd elrepültünk az égbolton.
Egy bázisra vitt, ami eddig a munkahelye lehetett az apámnak, de mivel még sose voltam ott, nem tudtam a pontos hivatását. Belépve a kapun egy férfi várt egy digimonnal az oldalán.
- Jó munkát végeztél, VictoryGreymon! – Szólalt meg a férfi.
Ezután felvilágosítottak erről a titkos szervezetről, amit Data Savers-nek hívtak és a feladatuk nem volt más, minthogy az emberi világba beszökött digimonokat megfékezzék és visszatereljék a Digitális világnak nevezett helyre azokat, amit a digimonok otthonának tartanak. Sunmon is onnan valósi, tehát digimon. Az önfeláldozásából tanúsított önzetlenségéből barátnak gondoltam és azok is maradtunk. Apám utasítására a bázison kellett tartózkodnom a digimonommal, nehogy bajba keveredjünk. Egy nap viszont meguntam a tétlenkedést és segíteni akartam. A vezér és édesapám beleegyezésére Tokióba küldtek egy busszal, az ottani zónát ügyelni a vad digimonoktól. Édesanyám kikísért a buszokhoz és integetett, mialatt a busz egyenesen a nagyváros szíve, Shibuya felé vitt.

Partner neve: Sunmon
Típusa: -
Forma: In-Training
Család: Vírus Gyilkoló
Átalakult formái: Coronamon ---> Firamon ---> Flaremon ---> Apollomon