Daisuke Tategami Története

Név: Daisuke Tategami
Kor: 16
Nem: Féfi
Beállítottság: Ismeretlen, hiszen senki se tudja, mik a valódi szándékaim
Születési dátum, hely: 1995. október 26. Ismeretlen
Lakhely: Japán - Kyoto

Kinézet:
168 cm magas, vékonyabb testalkat, 60 kg, sötétkék szemek, barnás feltupírozott haj, fejhallgatót viselek, hosszú ujjatlan pólóval, ami kék-sárga csíkos; rövid fehér nadrágot hordot, kék converse cipővel; a bal csuklómon sárga csuklómelegítőt hordok; a nyakamban medált viselek;

Jellem:Titokzatos, csendes vagyok azok felé, akikben nem bízok, és abból igen sok van. Rühellem azokat az embereket, akik komolytalanok, zajosak és nem tudnak hideg fejjel gondolkodni az adott helyzetekben. Az ilyen
személyekre ügyet sem vetek, helyette hallgatok valami jó zenét. Ám ha valakivel netán "társulok", nem okozok csalódást, kitartok a végsőkig.

Felszerelés: D-3DigiVice (fehér-sötétkék) 1db gördeszka, faragókés, váltóruhák, féloldalas fekete táska, ételek és gyógyszerek, könyvek


Előtörténet:

Kérdezz tőlem nyugodtan, nem félek se tőled, se senki fiától. De cserébe kérlek ajándékozz meg a türelmeddel, időddel és kitárom előtted a hajnalba illő múltam legmélyebb titkait. Semmi esetben ne hagy el a légkört, ülj nyugodtan, kényelmesen, és csak ide figyelj, amíg végig nem hallgatsz! Nos, hol is kezdjem? Talán az elején? Nem is rossz gondolat!

Egyszer volt, hol nem volt? Volt? De hát még most is van! Na ez lényegtelen, nem erről lesz ma itt szó. Akkor kezdeném, ha leülsz a hátsó feledre és figyelnél. Egy igen hideg őszi napon születtem valahol egy távoli vidéken, Japánban. Ott az idő kora ősztől fagypont alatt volt, még a vénasszonyok nyarán is. Az eső a 24 órából legalább 16-ot esik, és a vidékiek? Nos, ők sem a legbarátságosabbak: a legtöbbjük senkiben sem bízott vagy nem is állt szóba a szomszédsággal vagy az arra járó idegenekkel. Azokat betolakodónak hitték és mindent megtettek, hogy minél hamarabb elkaparják őket a faluból. A szüleim, Ai és Kohaku Tategami is a bizalmatlanságra , a szkeptikusságra neveltek, hiszen
lehetnek olyan emberek, akikben sose lehet megbízni. Az e-fajta "kiképzést" 3 éves koromtól 10. életévemet betöltő napig tartották, utána elég "önálló" lettem, így Kyoto-ba költöztem a szüleimmel. Beírattak a helyi általános iskolába: az ottani gyerekek és tanárok furcsán néztek rám, amiért magamba burkolózom és senkiben sem bízok meg igazán. De mit is tehettem volna? Anyám és apám erre neveltek, ráadásul ninja-ügyességre is szert tettem! Egy kimondottan barátságos lány se tudott egy ideig kizökkenteni a "normális" kerékvágásból, de ahogy az
évszak, úgy az életem egyik időszaka is lezárult. A lányt Victoria-nak hívták és a szüleivel a távoli Londonból költöztek egészen idáig.
- Nagyon furcsa fiú vagy te Daisuke - Ez volt az első mondat, amit megjegyzett rólam. Azóta kezdett el érdekeltté tenni. Néha hazafelé menet kémkedtem utána, illetve az adott helyzetekben használhattam a ninja-képességeket, a szaltózást és az ilyesmi dolgokat. Végül eljött az az idő, mikor már erre se volt szükség: Victoria egyszer rajtakapott a
kicsiny "üldözésen" és nem is bánta. Inkább örült, amiért titokban hazakísérhettem, és ez az állapot az általános iskola befejezéséig tartott és ebből a kapcsolatból lassan szerelem bontakozott ki. Szerencsém volt, hogy ugyanabba a középiskolába, és osztályba kerültünk. Mit is mondhatnék? A mázli üldözött, míg egyszer csak borzalmas dolog
történt. Egy péntek délutánon ismét hazafelé kísértem Victoria-t, amíg egy őrült autós arra nem jött. Kicsúszott, elvesztette az uralmát a jármű fölött és az oldalán dülöngélve tartott felénk. A lány önfeláldozó módon ellökött oda, ahol nem ért el a katasztrófa, de a jármű maga alá temette.

Amit tehettem, megtettem: hívtam a mentőket és bevitték a kórházba. Aggódtam érte, de ő cseppet se félt. A műtétje 3-4 óráig tartott, addig kint vártam a folyosón a szüleivel. Bizony: okoltak a baleset miatt és megmondták, hogy egy méterre se lehetek a lányuktól. De tágítottam: minden éjjel belopóztam a kórterembe és meglátogattam. Örült nekem, de még mennyire és még jobban, mikor kijöhetett a négy fal közül. Bár a fenyegető üzenet még megvolt a szüleiben, távolról figyeltem minden lépését. Vele örültem, amiért túlélte ezt a
megpróbáltatást. Ám ismét nagy kihívás jött a számára és persze rám is: nagy vihar közeledett és valami fehér alagút nyílt meg a lány lábainál, ami magába szívta. Még időben megfogtam a karjánál fogva, de a húzóerő ennél sokkal nagyobb volt és Victoria örökké eltűnt egy ismeretlen, távoli világban. Újra bizalmatlan lettem az emberekhez és téveszmémé vált, hogy a szülei tehetnek az eltűnéséről. Bezárkóztam a szobámba és titokban őrá emlékeztem. Egy hang megszólalt a fejemben:
- Ne sirasd azokat, akik még nincsenek elveszve... Menj utána a Digitális Világba és mentsd meg őt, akit szeretsz. Menj!
És bár nem tudtam, mit kell tennem, megszöktem otthonról, mire 16 éves lettem. Ninja módjára tettem azt: összepakoltam és egy éjjel kilopóztam a házból és kóbor életmódot folytattam annak reményében, hogy megtalálom azt a Digitális Világot vagy mi a fenét és megmenthetem Victoria-t. Néha a fejemben levő hang üldözött és szólongatott: bátorított, hogy ne adjam fel. És mesélt a digimonoknak nevezett lényekről. Néha találkoztam egy-két Kuramon-al is, akik az "adataimat" akarták. Ám a harci tudásom elegendő volt ahhoz, hogy megküzdjek eme szörnyekkel és megöltem őket, végül visszaváltoztak tojásokká, amik abba a rejtélyes világba kerültek vissza, a fejemben levő hang szerint. Bár nem ismertem azt, mégis napról-napra jobban megbíztam benne és mertem kijelenteni, hogy az árnyékom, partnerem lett hosszú utam során.

Nos, véleményt kérek a kedves admin hölgyikétől

Szia

Hölgyike? Na mindegy: a történeted ELFOGADOM és most lássuk, ki lesz a partnered?

Az árnyékod, mondhatni így is és képes vagy vele teljes összhangba kerülni, még ha senkiben se bízol. Tökéletesen egyetért veled az ilyen dolgokban és támogat a harcokban.