Völgyes-lankás területek

Elkapható Digimonok

Agumon ---> Greymon ---> MetalGreymon ---> WarGreymon
Gabumon ---> Garurumon ---> WereGarurumon ---> MetalGarurumon
Pycomon ---> Byomon ---> Birdramon ---> Garudamon
Grizzlymon
Dinotigermon
Dorumon ---> Reptiledramon ---> Grademon
Dobermon
Seasarmon ---> Cerberusmon
Dracmon ---> Sangloupmon
Sunmon ---> Coronamon ---> Firamon
Viximon ---> Renamon ---> Kyuubimon ---> Taomon
Youkomon ---> Doumon
DemiVeemon ---> Veemon ---> ExVeemon
Veedramon ---> AeroVeedramon
Pinamon ---> Falcomon ---> Peckmon ---> Crowmon
Tanemon ---> Palmon ---> Togemon ---> Lillymon ---> Rosemon
Tanemon ---> Floramon ---> Kiwimon ---> Blossomon
Hippogriffomon ---> Gryphonmon
Pupumon ---> Puroromon ---> FanBeemon ---> Waspmon ---> CannonBeemon ---> TigerVespamon
Kapurimon ---> Kotemon ---> Dinohyumon
Kyukimon
Musyamon ---> Asuramon ---> Zanbamon
Zurumon ---> Elecmon ---> Leomon
Commandramon ---> Sealsdramon
Motimon ---> Tentomon ---> Kabuterimon ---> MegaKabuterimon ---> HerculesKabuterimon
Kunemon ---> Flymon ---> Okuwamon ---> GranKuwagamon
Hopmon ---> Monodramon ---> Strikedramon
Devidramon
Airdramon
Kudamon ---> Reppamon ---> Chirinmon
Liollmon ---> Liamon
Bebydmon ---> Dracomon ---> Coredramon (kék/zöld)
Wingdramon
Groundramon

//Bár lehet, hogy előbb kérdeznem kellett volna, hogy lehet-e így, minden játéktól függetlenül egy külön történet keretében digimont elkapni.//


Dobermon úgy állt ott, mögötte a felkelő digitális holddal, aminek műfénye természetellenes ragyogásával körbefogta őt, mintha ő is a természethez tartozna. Szobor, aminek kidolgozása tökéletes. A bérc tetején, a messzeségbe tekintve. Kirázott a hideg a látványától. Arra gondoltam: ébren vagyok, vagy álmodom? Még soha nem jártam éjjel a digivilágban.


A DigiVice-om csipogására ébredtem. Veszélyt jelzett, pedig az ágyamban feküdtem. Nem láttam esélyét annak, hogy bármi is rám törjön. Labramon viszont éberen figyelte a monitorom képernyőjét. – Kapu nyílt – morogta. – Nem tetszik, Adam. – Felültem, az álom kiment a szememből. Eszembe jutott az esetünk a hűtővel, vagy néhány digivilágos kalandunk. Az az igazság, hogy vonzott az éjszakai kiruccanás lehetősége.
– A digivilágban lassabban telik az idő, észre sem veszik az itthoniak – mondtam, és felmarkoltam a csipogó D-Arkot. Tudtam, hogy nem erről van szó. Labramonnak gyakran jelzett az ösztöne, és elég jól lehetett hinni neki. Az előérzetei gyakran beigazolódtak.
– Tudod, hogy nem erre gondoltam. Nem kéne átmennünk. – Nem néztem Labramonra, de így is tisztában voltam vele, hogy a tekintete engem vizslat. És nem feltétlenül tetszik neki, amit lát. Lázasan kapkodtam magamra a ruháim. Rám telepedett a „mehetnék” kényszere.
– A DigiVice jelzett, és kész! – csattantam fel hangosan. Annál jobban lehetett hallani a csöndet, ami aztán kettőnk közé állt.
Nem volt szokásunk a veszekedés. Labramonból kezdetekben határozott nehéz volt ellentétes véleményt kicsikarni, volt, hogy néha már direkt próbáltam kihozni a béketűréséből. Lehetetlennek bizonyult. Amióta azonban Seasarmon szemével is megismert, másként viselkedett néha velem szemben.
– Akkor én nem megyek veled. – A kezem megállt a levegőben. Nem számítottam arra, hogy ilyesmit mondd.
– Persze, semmi baj – próbáltam elütni a kijelentése élét, mintha egyszerű beszélgetés volna. Nem tudom, hogy kit akartam becsapni. Nagyon fájt ez a mondata.
Nem gyújtottam villanyt, a monitor és rajta a kapu épp elég fényt adott. Hamarosan végeztem a készülődéssel. Hajnali fél kettő volt. A gép elé álltam. Nem néztem hátra, hátha látom Labramon vádló tekintetét. A D-Arkomat előre szegezve belevetettem magam a digitális világ kapujába.


És most itt álltam. Nem mertem mozdulni, hátha megtörik a hangulat. Fogalmam sem volt, hogy a hidegtől, vagy az előttem magasodó Dobermontól borsódzik a hátam. Rémisztő volt, igen. Hogy el akartam-e futni? Hát hogyne. Csak az az igazság, hogy a látvány foglyul ejtett, és nem eresztett.
Ez a Dobermon különbözött azoktól, amiket eddig láttam. Sovány volt, mondhatni: vézna, koplalt veszett kutya – de annál hatalmasabb. És sugárzott belőle valami sötétség, ami felülemelte a természetességen. Ha megmerevedett: szobor volt. Amint mozdult: megtestesült rémálom.
Arra gondoltam, hogy a hátára ülhetnék – biztos elbírna.
Labramon tűnt fel látóterem szélén. Már most messze állt tőlem. – Át akarok változni – közölte. Nem szimpla kérés volt ez a részéről. – Engedj! – nyomatékosította a szavait.
– Hát mégis átjöttél utánam? – feleltem gúnyosan. Labramon jól tudott időzíteni, gondolom az utolsó pillanatban még ő is beugrott a kapuba. Mögöttünk egy tévéképernyő sistergett a homokban. Bérces vidéken álltunk. Dobermon mint a múlt egy darabja, régről itt hagyott emlékszoborként magasodott előttünk.
Megmozdult, én pedig görcsösen rászorítottam a D-Arkomra. Labramon felfénylett mellettem, és hamarosan már Seasarmonként állt messze tőlem. Mindig ez a távolságtartása. Megőrjített!

Nem egészen láttam a mozdulatot, ahhoz túl gyors volt, viszont megrémültem annyira, hogy hátraessem. Dobermon termett előttem, alig három-négy lépésre tőlem. A fejét leszegte, Sesarmon ott volt szorosan mellette, szinte közénk ékelődött oldalról. Nem harapták meg egymást, de mindkettejük ínye a foga felett vonaglott.
– Mit akartok itt? Mit akartok tőlem?! – Nem volt nehéz rájönni, hogy Dobermon szólt hozzánk. Eltátottam a szám. Igazából nem voltak válaszaim. Ide jöttünk, mert úgy éreztem, hogy ez a helyes. Ide kellett jönnünk, mert a DigiVice ezt mondta. Ide kellett jönnünk, mert…
– Érted jöttünk! – mondtam. – Hozzád vezéreltek minket. – Remegett a hangom, de miután feltápászkodtam, igyekeztem egyenesen állni előtte. Hiába diktált menekülést szaporán verő szívem, nem mozdultam.
– Miért? – A kérdése szinte elemi erővel bírt, olyan követelőzően hangzott.
Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de azt hiszem, vagy nekem, vagy Sesarmonnak volt egy rossz mozdulata. Vagy talán csak nem válaszoltam elég gyorsan. Újra összeolvadt előttem a két bestia, az éjjeli fényben alig láttam, hogy mi történik közöttük.
Mire először szétváltak, én már kész voltam a válasszal, és teli torokból kiabáltam. Nagyon féltem, hogy Sesarmonnak baja esik egy ilyen hatalmas, de egyszerű lénnyel szemben.
– Mi nem tudjuk, hogy miért kellett jönnünk. De neked tudnod kell! – Hangom riadt és szinte lányos sikításnak hangzott a mély morgások után, amikkel egymást figyelték. – Mondd hát meg te!
Dobermon riasztó gyorsasággal ugrott neki Seasarmonnak. Nemhogy én, de szerintem ő sem számított ilyen erőre és gyorsaságra. Bár, azt hiszem, ennél nem is volt több ennek a digimonnak. Egy vonyítás, és a digimon a levegőbe emelkedett. Elé futottam. Labramonként landolt a kezemben. A súlya elsodort, csúnyán bevágtam a kezem, ahogy földre értünk.
– Még egyszer! – kiáltottam, és Labramon is hasonló módon gondolkodhatott, mert már lendült is előre a kezemből, és felfénylett, ahogy a D-ark is a zsebemben. Újra abba a helyzetbe kerültünk, mint óráknak tűnő percekkel ezelőtt: Dobermon alig pár méterre tőlem, én a földön, Seasarmon közöttünk. Alig hittem a szememnek. És tényleg át tudott változni még egyszer!
Úgy éreztem, soha nem fog már véget érni ez az éjszaka. Szidtam magam, hogy Seasarmonra kellett volna hallgatnom. Mégis… valahogy az az érzés kerülgetett, hogy nekem a helyem itt és most van.
– Hogy csináljátok? Válaszoljatok! – mennydörgött Dobermon hangja. – Hogyan?!
Nem tudtam, hogy mire gondol, majd hirtelen rájöttem.
– A digiváltozásra gondolsz? – Próbáltam megkeresni Seasarmon tekintetét egy kis segítségért, de rá kellett jönnöm, hogy ezúttal egyedül vagyok. A digimonomnak nincs még arra is ereje, hogy nekem is támaszt nyújtson. Én vállaltam, hogy ide jövök, hát ki is kell állnom magamért.
– Hiszen… te is Labramon voltál egyszer. Elfelejtetted már? – Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, hát daráltam mindent, ami csak eszembe jutott. – Nem tudsz már digiváltozni? – kérdeztem döbbenten.
És a múlt élő emlékképe megrázta előttünk a fejét. Seasarmon hátrébb lépett tőle. Én tudtam – és szerintem Dobermon is –, hogy alig áll a lábán. Áthelyezte a testhelyzetét, mert a terhelt lába már remegett, és nem túl jó tárgyalási pozíció összeesni a másik előtt. Nyilvánvaló volt, hogy Dobermon felkészültebb ehhez a csatához. Kezdtem érezni, milyen kevesek is vagyunk mi Seasarmonnal.
Dobermon izmai megfeszültek. Most már nem csak én maradtam le a mozdulatáról, ahogy elém szökkent, hanem a digimonom sem tudott időben reagálni. A lendület, amivel utána kapott, még én is láttam, hogy milyen lassú volt. Arra gondoltam: most aztán tényleg rajtam a sor, nekem kell helyt állnom.
Támadásra számítottam, a lábamat megvetettem, mert biztos voltam benne, hogy Dobermon azt fogja hinni, hogy kitérek, és meglepi majd, hogy nem így tettem. Talán meg is rémítem kicsit a bátorságommal. Tévedtem. Pontosan előttem állt meg. Magam elé rántottam a kezem, a másikkal pedig a D-Ark után kaptam. Teljesen automatikus mozdulat volt, fogalmam sincs, hogy mit akarhattam vele. Semmi nem történt, Dobermon de nem harapott. Orra hegyével viszont a DigiVice-hoz nyúlt.
Seasarmon ekkor ért hozzánk, és teljes súlyával ránk vetette magát. Nem tudta csak Dobermont elsodorni, becsapódásának lendülete engem is a gombolyagukba gyúrt. Együtt hemperedtünk tovább. Felettem a két állat egymásba mart, én pedig reménykedtem, hogy nem kerülök egyikük támadása elé sem.
Hogy pontosan mi történt, az előttem is rejtély, de Seasarmonnak sikerült a gurulás közben kikerülnie Dobermon támadását. Erőt gyűjtött, hogy egy utolsó csapással komolyabb sérülést tudjon szerezni a másik digimonnak, de az ahogy mindig, most is elég gyorsan mozdult. Ekkor kerültem én a képbe. Így hozta a sodrás, eszem ágában sem volt közéjük emelkedni. Összefonódott a tekintetünk Dobermonnal, és ő megdermedt egy pillanatra. Tudom, hogy lezajlott közöttünk valami, de nem egészen vagyok tisztában azzal, hogy mi lehetett az. Mindenesetre az a másodperces megállása épp elég volt Seasarmonnak, hogy előbukkanjon mögülem, és bevigye a támadását. Nekem a kezemben volt a D-Ark, magam elé emeltem védekezésképpen, hogy ne érjen Seasarmon csapásának ereje. Épp Dobermonra irányítottam. Láttam a fénycsóvát, de az, hogy beindítottam az elkapó hálót, egyáltalán nem volt tudatos. Az eredmény pedig… Legalább akkora rejtély volt számomra, mint amennyi ebben a történetben is volt.
Annak a monitornak csapódtunk, amelyiken keresztül ideérkeztünk. Seasarmon remegő tagokkal állt mellettem, minden egyes másodperc, amiben még nem változott vissza, csoda volt előttem. Tiszteltem Sesarmont, ahogy eddig is, mindig is. Nyitva állt mögöttünk a kapu, csak egy mozdulat lett volna még, hogy hazajussunk, de a D-Arkom is fénylett. Mi történt?