Reinhard von Ranke

Név: Reinhard Claus Matthias von Ranke zu Bassano und Weisskirchen
Kor: 26 éves
Nemed: férfi
Beállítottság: leginkább változó, de erősen gonosz beütéssel

Születési dátum, hely: 1986. március 28.-án született, Németország (Bajorország), München
Lakhely: Japán Császárság, Tokió
Kinézet: 187 centiméter magas és 86 kiló az utolsó katonai felmérés adatai szerint. Atlétikus, kisportolt fiatalember, magán hordozva a népére jellemző összes vonást. Vagyis szinte aranyszőke haj, általában műgonddal próbálja katonásan elegánsra fésülni, bár természetétől ez a sűrű és erős szálú hajkorona ellenáll minden ilyen kísérletnek, a legkisebb szellő hatására is szétborzolódik. Világoszöld szemei szinte a vesébe néznek, valahogy mindig van egy olyan érzése a vele szemben állóknak, hogy belelát a lelkük mélyére, vagy épp az után kutat, hogy nem hazudnak-e neki. Alapvetően kellemes, vonzó arcvonásai és ápolt, finom megjelenése, valamint mindig udvarias modora ellenére is van valami taszító ebben a fiatal férfiban. A mozgása merev, túlságosan merev, ahogy az arca is csak ritkán tükröz vissza bármilyen érzelmet, a mosoly ritka vendég ezen az ábrázaton, ha mégis megjelenik, akkor az is egy gunyoros élt kap. Ha csak képen látja valaki, akkor első osztályú pasinak titulálhatja, de élőben kellemetlen benyomást kelt. Szinte mindig egyenruhában van, ha csak a körülmények nem indokolnak gyökeresen mást, ez esetben azok szerint öltözködik, bár akkor is ha teheti, valami szertartásos, ünnepélyes, elegáns viseletet választ.
Jellem: feszes, kemény katonai nevelést kapott gyakorlatilag csecsemő kora óta és ez mindenben meg is látszik. Rendkívül kemény, állhatatos és elhivatott férfiú, ha valami igazán érdekli, akkor nem könnyen lehet eltéríteni a céljától. Nagyra törő és karrierista, mint minden jó katona, de esetében ez olykor túlzó mértékű. Hierarchiában gondolkodik mindig és mindenben. Kemény, határozott, könyörtelen alak és el kell ismerni: elég hiú ember, tudja magáról, hogy jó külsővel áldotta meg a sors és a genetika, ezt adott esetben kihasználni sem rest, de ami a fő: folytonosan ápolja és fényezi is. Némileg egocentrikus. Természetesen vérbeli csapatjátékos, hogy is lehetne bármi más? Hiszen a hadseregben töltötte és tölti a pályafutását. A digimonokkal még most ismerkedik, egy jól idomított állat és egy rendkívül hasznos fegyver kombinációjaként tekint rájuk egyelőre. Komoly ember, nem érti és nem is szereti a viccet vagy a tréfát, az ilyesmi szerinte időpocsékolás. Sótlan, de rendkívül udvarias, az a fajta régi vágású gentleman, aki a nőket még kézcsókkal üdvözli, de ugyanakkor az a fajta ragadozó is, aki mindenkiben elsősorban lehetőséget és nem személyt, vagy jellemet lát. Ettől függetlenül, ha valakivel úgy érzi, hogy egy oldalon állnak, akkor a végsőkig megbízható. Mint hírszerző tiszt, természete az alakoskodás és a hazudozás, de árulóvá sosem válna. Nem, nem jó ember. De azért nem is ő a megtestesült Sátán...
Felszerelés: DigiVice, egyenruha és katonai igazolványok, szolgálati lőfegyver (SIG-Sauer oldalfegyver, szépen karban tartott, de ritkán használt), okostelefon, bankkártya, fésű, tükör, körömápoló készlet a belső zsebekben, 3 katonai kitüntetés (általában tokban, zsebben) és a nagyapjától kapott zsebórája.
DigiVice típusa: 00A: D-3 Digivice
Egyéb: Hivatalosan a Német Köztársaság Japánba delegált helyettes katonai attaséja, a Bundes Wehrmacht századosa (gyalogság). Ilyen minőségben sok olyan helyre juthat be gyorsabban (minisztériumok, egyes engedélyköteles adattárak, stb) ahová egyszerű emberek nem, vagy csak nagyon nehezen. Ténylegesen egyúttal a német titkosszolgálat tisztje is, aki Japánban tapasztalt ismeretlen események hátterének kinyomozására érkezett az országba.

Előtörténet:

Ahhoz, hogy megérthesd, ki is vagyok én, először meg kell értened, hogy honnan jövök. Meg kell ismerned, legalább nagy vonalakban a családomat.
A családunk tagjairól nincsenek információink 1532. szeptember 19.-e előtt, ahol is a leobersdorfi csatában zászlóvívő katonaként tüntette ki magát ősünk, Otto, s kapta örök birtokul Rankendorfot s hozzá a nemesi címet. Mint ebből is kitűnik, már akkor is katonáskodással szereztük előjogainkat, nevezetesen az akkoriban a Német-Római Császárság uralkodójától, V. Károlytól, mikor a von Burtenbach vezette különítménye szétszórta az országot fenyegető, de még Ausztriát dúló Kaszim pasa seregeit. Itt mentette meg a végveszedelembe került II. Frigyes rajnai palotagrófot a csata sűrűjéből az akindzsik (török könnyűlovasok) gyűrűjéből. A családunk története ez után is csaták sorozata. Vezérként, vagy alvezérként, netán csak századparancsnokokként véreztek eleim Bajorországért a legkülönbözőbb csatatereken Európában. Grófi címünket az eckmühli csatában nyertük a Napóleon mellé álló bajor választófejedelemtől s utóbb királytól, I. Miksától. Vérünket adtuk Franciaországban, Bajorhonban, a testvéri Habsburgok ellen lázongó magyar tartományban, lengyel földön, de még a Svéd Királyságban is, ha oda rendelt az uralkodó pálcája. Végigverekedtek őseim két világégést, elviselték a föld s a birtok elvesztét, nem fordítottak hátat a hadseregnek. A kard helyére pisztoly, a díszsújtásos mellény helyére egyenuniformis kerülhetett, de a szív nem változott. A von Rankek harcosok. Mindig azok voltak, s azok is maradnak. Ez az, ami a vérünkben van, amit anyám tejével ittam magamba már a bölcsőben. Ez az az örökség, melyet hűen és szívvel kell követnem, mert elherdálni nem lehet nekem azt, amit 15 nemzedék épített fel. Belém nevelték a családi széphistóriát éppannyira, mint a szorzótáblát. Sohasem feledhetem el, hogy honnan jöttem s mivel tartozom a múltnak. Ha ezt nem érted meg, engem sem érthetsz meg barátom...


Hát ebbe a családba érkeztem meg én is 1986 tavaszán. Nem mondhatom, hogy nem lett volna szerető családi légkör körülöttem, sőt mi több! Nagyapám, nyugalmazott altábornagy, s édesapám, akkor őrnagy neveltek pendelyes kölyök korom óta arra, hogy egyszer majd férfiként és tisztként, úriemberként és hazafiként, méltón s eréllyel viselhessem a csukaszürke egyenruhát. Édesanyám szép, törékeny asszony volt, aki pedig azt a szeretetet és törődést próbálta megadni, amire egy kicsiny embernek még szüksége van, ámbár katonacsalád sarja maga is, tudta, a mi életünk nem erről szól. Csak egy húgom van még, aki velem nevelkedett, Barbara, akit Leberhau tábornok fiához adtak férjhez, az ifjú és tehetséges Manfred főhadnagyhoz. Persze, nem volt szerelem, de az ilyesmiben mi sosem hittünk. A szeretet, a ragaszkodás amúgy is kialakul az együttélés alatt, a lángoló s kihűlő bizonytalan szerelemre alapozni nem lehet sem jövőt, sem világképet. Egyszer majd nekem is megmondja édesapám, ki legyen a választottam s oltárhoz vezetem, nyilván ha ez a megbízatásom lezárul. Tudtommal Barbarának sincs rossz élete Manfred mellett, szeretik egymást. Nem szerelem, de mély érzelmi kötelék ez, amelyet az első gyermekük csak megerősített.
Az iskolában nem teljesítettem rosszul alapvetően, jó sportoló voltam, érdekelt a történelem, a fizika, a kémia. Egyedül az elvontabb tantárgyak, a filozófia és az irodalom jelentettek nehezebben megemészthető dolgokat, de erre már akkor is kihívásként tekintettem, így ha nem is kitűnően, de jól megoldottam azokat is. Egyedüliként az ének-zene terén maradtam el gyengécske közepesre, de ezen édesapámék is csak nevettek. Neki sem volt hangja igazán, na meg odahaza sem nagyon hallgattunk mást,. mint pattogós katonaindulót, ha csak anyám nem ült a zongorához. Alapszinten, tekintettel a társasági eseményekre, meg is tanultam hegedülni, de a tiszti kantinokon kívül nem merném fitogtatni a "tudásom", ott is csak ha bátorságot önt belém pár pohár jó rajnai vörös.
Természetesen innen egyenes út vezetett koravégzősként a katonai főiskolára, Berlinbe, ahol 21 évesen, 2007-ben végeztem és tettem tiszti esküt hadnagyként. A gyalogsági fegyvernemet választottam, harckocsizónak túl szálas voltam, a tüzérség pedig semmilyen tekintetben sem vonzott, annál dinamikusabb, folytonosan előre törő ember vagyok. Nagy tekintélyű atyám ugyan a tüzérség tábornoka, de nem szólt bele a döntésembe, dagadt a melle a büszkeségtől, mikor feltűzték a váll-lapomra a hadnagyi sráfokat. Első megbízatásom előtt saját kérelmemre maradtam még egy évig továbbképzésre az akadémián, elektronikai harctechnikákból vizsgáztam, vagyis számítástechnika, rendszerek feltörése és pusztítása, illetve ilyen támadások elhárítása, jel és radarzavarók készítése és kiiktatása volt a tananyag elsősorban. Jó nyelvérzékem miatt került fel a katonai adatlapomra mindeközben a nyelvtudás rovatba az angol, a francia, a spanyol és a japán is. 2008-ban, főhadnagyi előléptetéssel vehettem át hát a legelső állomáshelyemet.


Széles körű nyelvtudásom miatt azonnal külhoni, katonadiplomáciai feladatkört kaptam, a spanyol konzulátuson kellett teljesítenem tolmácstiszti megbízatást. Ehhez egy három hónapos kommunikációs és diplomáciai továbbképzésen vettem részt először, majd a követségre kerültem. A tevékenység nagyobb része száraz papírmunka, fordítások készítése volt. De az életem egyik sorsfordító személyiségével ott ismerkedtem meg, a német hadsereg egyik legifjabb főtisztjével, Erhard Götz alezredessel. Ekkor 39 éves volt, magasan dekorált, kimagasló képességű férfiú. Mindenki, aki nem volt járatos mélyebben a katonai légkörben, azt hihette, hogy a napfényes spanyol megbízatás amolyan jutalom volt az addigi remek teljesítményéért. Én ebben természetesen egy percig sem hittem. Az ilyen katonákat nem szokás talonba rakni, valami fontos s esélyesen épp ezért titkos feladatkörrel működik spanyol földön. Közelebbit ma sem tudok erről, de ismerte az adatlapomat, mert néhány ízben gyenge készségű segédtisztje helyett hozzám fordult segítségért az elektronikai biztosítások terén. Aztán egy alkalommal félrehívott a követségi folyosókról egy üres tárgyalóba, láttam rajta, hogy meglehetősen ideges, verejtékező homlokát törölgetve fordult hozzám:
- Kamerad! (*Bajtárs!) - kezdte vontatottan. - Segítségre lenne szükségem. Nem adhatom hivatalos parancsba, nem beszélhetek a dolog hátteréről. Maga már gondolom sejti, hogy nem üdülni érkeztem Madridba...
- Jawohl (*Igenis) - feleltem nyugodtan.
- Akkor sejtheti, hogy a munkám fontos és lényeges a hazának, de... Nézze Kamerad, nem mondhatok részleteket, de egy harcászati számítástechnika terén képzett emberre lenne szükségem.
- Miben segíthetek uram? - érdeklődtem, természetesen egy percig sem habozva.
- Elintézem, hogy a maga fordítási anyagai más tolmácstiszthez kerüljenek, az így felszabaduló időben pedig nekem dolgozna - hadarta, ami nem volt jellemző rá. Valóban ideges lehet, ami bajt jelent. Mégpedig, tekintve, hogy kiről van szó, elég nagy bajt... - Egy programot kéne nekem írnia.
- Pontosabban Mein Herr (*Uram)? - vontam fel a szemöldököm.
- Pontosabban egy vírust. Egy olyan vírust, ami alkalmas arra, hogy bizonyos, biztosított adattárakba bejuttatva képesek legyünk onnan adatokat a visszaállítás lehetősége nélkül törölni.
Másodpercet gondoltam talán, majd határozottan belecsaptam Götz tenyerébe s összedugtuk a fejünket. Javasoltam, hogy már létező vírus módosított formáját használjuk, sejtve, valamiféle titkosszolgálati akcióba keveredtem bele, így kisebb az esélye az azonnali gyanakvásnak külső támadásra, elképzelhető még a véletlen fertőződés is. Lendületesen vázoltam fel az elképzeléseimet, ami alapján szabad kezet adott nekem, s két héttel később az asztalára tettem egy discet, rajta a romboló munkát elvégezni hivatott programmal. Akkor azt hittem ennyi volt a mi találkozásunk, nem tudhattam: Götz egyszer s mindenkorra megjegyzett magának. Ennek egyik jele volt, hogy innen a parancsoki és továbbképző karra irányított a következő parancsom, hogy részt vegyek annak hosszú, egy éves kurzusán. A legtöbb tiszt őrnagyi rang alatt nem is álmodhat ilyesmiről, szinte biztos voltam benne, ezt az ezredesnek tett szolgálataimnak köszönhetem. Így hát átadtam az íróasztalomat az utódomnak, egy fiatal berlini hadnagynak, én pedig a lipcsei akadémiára repültem, újra hazai földre s megkezdtem a tanulmányaimat.


Nos amint az várható volt az én felkészültségemmel és képességeimmel a parancsoki kurzust kitüntetéssel végeztem el, sőt soron kívül előléptettek századosnak. Több lehetséges, komoly és felelősségteljes beosztás is szóba került velem kapcsolatban, ekkor már a német tiszti kar egyik reménységeként emlegettek, atyám és családom hírnevének továbbvivőjére. Valószínűleg családi hátterem is közre játszott benne, nem áltatom magam azzal, hogy nem, mikor Wetter tábornok felajánlotta nekem a szárnysegédi megbízatást maga mellett. Mondják van néhány tábornok a hadseregben, aki ifjú tisztként nem szolgált szárnysegédként, de összehasonlíthatatlanul nagyobb azok aránya, akik igen. A szárnysegéd a tábornok kinyújtott keze, aranyszín zsinórja, amit a váll-lapja alatt visel nem véletlen szokás a katonai szlengben mint kutyafogó madzagot emlegetni, ugyanis, mint tartják a jó szárnysegéd akár egy kutyát is kirabol a tábornokáért. Csicskás, titkár, futár, tanácsadó, lóti-futi. Mindez egy személyben, de cserébe bepillantást nyerhet abba, hogy működnek a dolgok a rendszer vezető rétegében, bizonyos mértékig belelátnak hadititkokba is adott esetben. Természetesen elfogadtam, már csak azért is, mert a karrierem szempontjából döntő lehet egy jó minősítés, amit erre az évemre kapok. Hiszen, csak gondoljatok bele, ott ül az előléptetési bizottságban egy kis százados, akiknek dönteniük kell arról, hogy mondjuk Wagner ezredest előléptessék-e dandártábornokká? Vajh az iratokra hagyatkozik, vagy az akár húsz évvel korábbi véleményére egy igen magas rangú s épp ezért kvalitású tábornoknak, aki előtt egy éven át naponta vizsgázott ez a Wagner ezredes. Na ugye? Nem lehetett kérdés. Egy évig szinte az Istenem volt Wetter tábornok, s tökéletesen tudtam azt mutatni: szerintem csak azért nem jár a vízen, mert nem akarja, hogy vizes legyen a cipője. Önmagában persze ez kevés, épp úgy be kellett bizonyítanom a jártasságom a katonai adminisztráció terén is, de sikerrel meg is tettem. Sem a képzettségemmel, sem az intelligenciámmal nem volt probléma, na meg a társaságban is megállom a helyem, a férfiakat modorommal és képzettségemmel a nőket sármos megjelenésemmel és antik félistenek idéző vonásaimmal könnyű szerrel lenyűgöztem. Talán kicsit cinikusnak hat mindez, de így működik a világ. Nem csak a hadseregben. Mutass magadról egy kellemes képet, olyat, amit a partnered látni akar, egyúttal ne fukarkodj a talpnyalással, ha szükséges s meglásd, hamar jutsz előre. Csak a valódi éned rejtsd mélyen magadba, amíg nem vagy abban a pozícióban, amikor már a te talpaid kell nyalni másoknak. A világ egyszerű, s a magam fajták éppen ezért könnyen élnek benne. Baj csak akkor van, ha a puszta előmenetel válik a céllá s nem az igazi célhoz való eszköz marad. Akkor válsz becstelenné barátom. Én jól megtanultam a leckét. Fényes előmenetel állt hát előttem.

"...Én is hiszek egy-két szép dologban, [...] és én hiszek a város zajában, és én hiszek a táguló világban..."

Nedves, hideg idő volt, hó nélkül, csak pocsolyákkal, nyirkos levegővel és latyakká omlott emlékével az igazán még meg sem érkezett télnek. Lehangoló, szürke és nyálkás időjárás terpeszkedett Berlinen a koratéli napon. Mindez nem nagyon zavart, mikor kiszálltam a metálszürke Mercedesből s besétáltam a két oldalt magukat a váll-lapom láttán vigyázzba vágó őrkatona között a régi, még klasszicista stílusban épült kúriába, ahol a Bundeswehr (*német hadsereg) adatfeldolgozási és elemzési osztálya székelt. A semmitmondó név mögött a hírszerző szolgálat bújt meg természetesen. Ide irányítottak, mielőtt bármilyen egyéb parancsot kapnék, ami kifejezetten érdekesnek tűnt. És ebben megint Götz keze lesz... Valamit fel akar ajánlani, mivel nem parancsba adták, így nyilván önkéntest keresnek. Ergo nem veszélytelen a dolog. Leültem a folyosón, miután a névjegykártyámat az etikett előírása szerint átnyújtottam a kint posztoló freiternek (*tizedes). Kinyitott egy nagy mahagóni ajtót s hallottam, amint odabent bejelent:
- Herr Oberst! Hauptman Reindhardt Claus Matthias von Ranke zu Bassano und Weisskirchen ist hier. Er wart. (*Ezredes úr! Reinhardt Claus Matthias von Ranke zu Bassano und Weiiskirchen százados itt van. Várakozik).
- Das ist gut. Bitte Freiter, wir warten schon der Hauptman. Durft er kommen. (*Nagyon jó. Kérem tizedes, mi már vártuk a századost. Bejöhet.)
- Jawohl Herr Oberst! (*Igenis ezredes úr!)
Mire kilépett az altiszt már felálltam s hagytam, hogy bekísérjen a tárgyalóba. Valóban Götz ezredes várt odabenn és egy számomra is ismerős őrnagy. Érdekes férfiú, legalább olyan ősi katonacsalád sarja, mint jómagam. Wilhelm "Willi" Blaskovitz, akkor még nem hittem volna, de úgy tűnik a másik személy, aki meghatározója lesz az életemnek. Blaskovitz évek óta Egyiptomban szolgál, ha jól tudom, mint katonai tanácsadó, de a tiszti megbízatását nem adta vissza, vagyis a kormány kiküldetésében jár el Kairoban. Furcsa hírek keringenek a családjáról. Bár ő is és az apja is csupaszív emberek, akiket rendkívül kedvelnek a bajtársaik és a beosztottaik egyaránt, közvetlen, emberközeli csapatvezetés és mély fegyelem jellemző rájuk, mégis... a magánéletük feltűnően óvják a külvilágtól, soha nem hívnak vendégeket, a házuk, családi körük szent és sérthetetlen. Ez persze jó néhány pletykát elindított, de akkor, Úristen! csak négy hónappal ezelőtt, el sem tudtam volna képzelni, ahogy más sem, mik is azok a titkok. Na de nem menjünk ennyire előre. Götz szívélyesen rázott velem kezet, Blaskovitz pedig, aki kölyök korom óta ismer már barátságosan magához ölelt. Ettől függetlenül is éreztem, valamiféle ellentét húzódik a két tiszt között, s gyanítottam erre hamarosan fény is fog derülni. Először Götz ezredes vette magához a szót, műholdképeket s japán nyelvű leiratokat tett elém, majd ujjait összefonva beszélni kezdett:
- Ezek egyes ágenseink jelentései a Japán Császárságból, illetve az ottani katonai közigazgatás egyes leiratainak másolatai - intett a papírok felé, majd újból egymásnak támasztotta az ujjhegyeit. - Néhány épület romba dőléséről van bennük szó, illetve egy hadihajó elsüllyedéséről a szigetektől keletre. A műholdfelvételek és a leirati jelentések is arról tájékoztatnak, hogy olyan jellegű energiaforrások működése következtében alakult ki a rombolás, amelyet közelebbről nem tudunk meghatározni. Az érzékelt energiamezők sem nukleáris, sem hagyományos robbanóanyagok tevékenységére nem vezethetők vissza. Ráadásul a leiratokban foglalt jelentések egy bizonyos Akigava őrnagytól azt állítják, hogy a házfalak romjain lévő vágástól eredő, karomnyomokra hasonlító sérüléseket azok iránya s vágási sebessége okán semmilyen ma a Földön ismert anyag összetételű eszköz nem okozhatta. Mindezek aggodalomra adnak okot. Valami történt Japánban, ami semmiképpen sem lehet a császárság belügye. Olyan dolog, ami komoly fenyegetést képviselhet. Talán egy kísérleti haditechnológia szabadult el a kezelő operátorok gyakorlatlanságából vagy hibájából kifolyólag, talán valami más történt, de nekünk ismernünk kell a dolog hátterét is. Ezért szeretném, ha újfent diplomáciai megbízatást vállalna Herr Hauptman (*százados úr), mint tokiói helyettes katonai attasé. Meg vannak a szükséges képzettségei és gyakorlata is, hogy finoman, feltűnés nélkül nyomozásba kezdjen ez ügyben. Mindazonáltal kérem hallgassa meg az őrnagy urat is... - húzta el egy pillanatra savanyúan a száját.
Willi Blaskovitz nem zavartatta magát különösebben az ellenséges gesztustól, sóhajtva fordult felém:
- Én nem javaslom ezt a megbízást neked Reinhardt - mondta ki őszintén, régi barátságunkra tekintettel tegező hangot megütve. - Amit Götz ezredes nem mondott el, hogy a térségben a vonatkozó időpontban erős mágneses töltetű vihar tombolt, amely körülmények között az sem lenne meglepő, ha egy anyahajó nem érné el a kikötőjét, nem hogy egy kis naszád. A műholdak szenzorai is zavaros jelentéseket küldtek, az adatfeldolgozásukba komoly hibák csúszhattak, plusz ehhez jön, hogy ezek a leiratok csupán előzetes jelentések, amiket egy műszaki tiszt helyszíni kalibrációira alapozunk, nem komoly vizsgálatokra. Nem tudhatjuk, hogy a mágneses vihar miként változtatja meg egy fémtárgy röppályáját és becsapódási erejét, a vonatkozó épületek pedig 1930 előtt épült, alap nélküli, vályog és fa alapú szerkezetek, melyek felett eljárt az idő. Túl sok bizonytalansági paraméter van jelen, s ha semmi más nem okozta a pusztítást, mint ahogy nagyon valószínű, csupán természeti katasztrófa, akkor a japán megbízatásod aligha fogja segíteni a katonai karrieredet - mutatott rá a tényekre.
Furcsa helyzet volt, de döntenem nekem kellett. Már azért volt igazán furcsa, mert az intelligens Willinek éreznie kellett az érvelése falsch mivoltát. Mágneses töltetű viharok, ha nem is gyakoriak, de azért ismertek. Ha mindezek ellenére is felhívja az eseményekre Götz figyelmét az adatfeldolgozó csapat, akkor ott bizony valami van, ami nem normális. Blaskovitz tudja ezt, nem ostoba, akkor hát... hmm... Ezek szerint esélyesen magánnyomozást folytat az ügyben, esetleg valamilyen egyéb titkos hírszerző részleg tagja vagy operatív főnöke és nem akarja, hogy összekuszáljuk neki a szálakat. Csakhogy itt az én karrieremről volt szó, éppen ezért udvarias, de katonás feleletet adtam:
- Willi, nagyra értékelem az irántam való aggodalmadat - kezdtem valós hála nélkül, ellenben a szükséges érzelmet tükröző arccal, - de úgy hiszem jobb ha valósan megbizonyosodunk arról, ami esetlegesen a háttérben van. Legfeljebb megnyugszunk és hátra dőlünk, ha vaklármának bizonyul én meg a katonai diplomáciában töltöm a karrierem - nevettem udvariasan.
Götz szívből kacagott fel a fejét rázva:
- Azt nem hagynám - jelentette ki. - Nagyszerű kvalitásai vannak Hauptman, nem fogjuk a zöld asztal mellett elvesztegetni, ha a végére jár és negatív az eredmény, az akkor is remek bemutatkozó munka lesz a hírszerzés felé. Ugyanakkor van itt még valami. Ez, hivatalosan nézve, kémkedés, ugye tudja? Ha leleplezik, tárgyalás nélkül főbe lőhetik, mi pedig habozás nélkül le fogjuk tagadni azt is, hogy valaha ismertük - nézett a szemembe.
- Wunderschön... (*Gyönyörű...) - dörmögte maga elé sötéten Blaskovitz, akinek láthatóan meg volt a véleménye a bajtársak magukra hagyásáról, de lévén a vita eldőlt, már nem szólt bele érdemileg.
- Tehát meg kell kérdeznem Hauptman - folytatta a közbevetésről tudomást sem véve Götz, miközben mélyen nézett a szemembe - a hazájáért vállalja-e esetleg a börtönt vagy a halált is, ha az lesz osztályrésze? Készen áll-e erre is?
Álltam az ezredes tekintetét, miközben habozás nélkül, keményen feleltem:
- Születésem óta erre neveltek, erre esküdtem fel. Készen állok bármilyen áldozatra a Bundeswehrért és a hazáért - közöltem nyugodtan. Götz végre újfent elmosolyodott és a tenyerét nyújtotta felém, mint bajtársának.


Ez egyszerűen őrület. Elmebaj! Még csak a kutatásom elején tartok, de már... már olyasmik derülnek ki, amik olyan lehetőségek tárházát nyitják meg a hadsereg előtt, amit elképzelni sem mertünk. Ugyanakkor olyan árulásokról rántja le a leplet, mit soha nem hittünk volna... Nagyjából két havi nyomozásomba került, de azt kell mondjam megérte, megérte, még a lelki kínokkal együtt is.
Az első hetekben úgy tűnt, zsákutcába futottam, hiába próbáltam megfelelő társadalmi kört kiépíteni magam köré, mint biztos információs bázist. Illetve hiábavaló teljesen nem volt, sőt, tulajdonképpen szépen kialakult egy nagyobb ismeretségi köröm, csak éppen úgy tűnt senki, semmilyen információval nem tud szolgálni. Az áttörést az a lehetőség jelentette, melyben engedélyt kaptunk megtekinteni mi külföldi diplomaták is a japán hadsereg műszaki alakulatainak gyakorlatozását. Az efelé amúgy is unottnak tűnő attasénak azt hazudtam, hogy a későbbiekben terveim között szerepel egy alapszintű utász-haditechnikai kiképzés teljesítése, talán profitálhatnék belőle személyesen is, ha látnám a hadgyakorlatot. Jó szívvel engedett el a diplomata, örült, hogy nem neki kell végigszenvednie. Én természetesen égtem a vágytól, leginkább mert reménykedtem: szót tudok váltani Akigava őrnaggyal, a megszerzett leiratok egy részét készítő műszaki tiszttel. Nem is gördült akadály ez elé tulajdonképpen, megismerkedtem vele, majd egy nyugodt órácskában úgy intéztem, csak ketten maradjunk. Már csak a beszélgetés ügyes terelésére volt szükség, nevezetesen egy régi ismerősöm, német üzletember abban az időszakban a "katasztrófa" sújtotta területen lehetett, azóta nincs hírünk róla, micsoda munkát végez egy földrengés, de túlélők bármikor előkerülhetnek, még reménykedünk, stb, stb. Akigava nem biztatott e tekintetben, azt mondta, aki ott volt, élve nem kerül az elő, de részletekbe nem ment bele. Ez is beszédesebb volt minden egyébnél. Ha csak egy mágneses vihar lett volna, nem parancsolnak a tisztnek hallgatást. Mikor visszatértem a szobámba, egy rejtélyes boríték fogadott. Üres, címzés nélküli, belül pedig egy mobiltelefon. A memória szinte teljesen üres, mindössze egy hangfelvétel volt rajta felmentve. Még most is remegő kézzel nyomom meg a lejátszás gombot, pedig már hallottam a tartalmát... Remegő kézzel, hiszen az egyik hangot oly jól ismerem. Gyermekkorom óta. Blaskovitz őrnagy... az áruló! Mi is lehetne más, hiszen... istenem... A felvétel elindulását csak egy halk kattanás jelzi.
- Willi? Te itt? Japánban? Örülök, hogy látlak! Bár azt hiszem ezt még át kéne gondolnom, ha elhagytad Kairot, akkor valami nagy baj történt.
- Sajnos. De én is örülök a találkozásnak Fujishima san. Annak ellenére is, hogy nem jó hírekkel érkeztem. Tartok tőle a hetekkel ezelőtti incidensnek nem várt szemtanúi akadtak. A német titkosszolgálattal továbbra is jó a kapcsolatom. Ráharaptak az ügyre.
- Valóban kellemetlen hír, reméltük, eléggé sikerült eltussolni minden érdeklődést...
- Más esetben talán sikerült is volna. Én... Arra gyanakszom, hogy Götz ezredest valaki befolyásolja Fujishima san. Valaki, aki nem a mi térfelünkön játszik.
- A Dark Organizationre gyanakszol Willi? Kérlek ne köntörfalazz, ki nem állhatom.
- Nos meg van az esélye. Götz túlságosan magabiztosan harapott rá erre az ügyre. Valaki megsúghatta neki, hogy érdemes kutakodnia.
- Nem lehet, hogy ő maga...?
- Kizártnak tartom uram. Erhard Götz egy karrierista disznó, de mindemellett, akármi rosszat mondhassunk is el róla, nem ostoba az a férfi. Ráadásul hazafi. Sohasem állna a DO pártjára, ahhoz pedig kellően okos, hogy hamar felfedje a szervezet titkait, ha a létezésükre fényt derít. Azt kell mondjam Fujishima san, Götz ezredes éppen olyan veszedelmes a DO-ra, mint ránk, vagy a védenceinkre nézve.
- Talán a segédtisztje?
- Nem hinném. Lehetséges, de nem hiszek ebben. Herr zu Putlitz túlságosan korlátolt, szemellenzős és régi vágású, a legcsekélyebb karizma vagy akár önálló személyiség nélkül. Nem látnának benne semmi fantáziát úgy hiszem. Akár persze meg is játszhatja magát, de én nem hinném.
- Mekkora közvetlen ráhatásunk az ügyre?
- Nem elegendő Fujishima san. Az öreg kontinens mostanra egyértelműen a DO terepe, nincs ott működő osztagunk. Kairo és Moszkva túlságosan specializáltak, a többi még ezeknél is messzebb van. Gyakorlatilag félő, hogy semmilyen nyomást nem tudunk gyakorolni Götzre.
- Van annak veszélye, ha tudomást szerez a mi kis titkunkról az ezredes? Nem lehet, hogy szövetségest nyernénk vele?
- Szövetségest? Esetleg addig, amíg biztosítjuk a megfelelő utánpótlásként a védenceinket a katonai kísérleteihez, amíg csodafegyverré nevelik őket. Addig esetleg. Götz velejéig romlott. Elnézést, de én így látom.
- Megbízom az értékítéletedben Willi. Emellett aggasztó is, igen, hogy Európa mostanra a DO játszóterévé vált. De ez hosszútávú probléma. Jelenleg meddig mehet el vajon Götz?
- Ideküldött Tokióba fedésben egy ügynököt, egyelőre az ő jelentéseire vár.
- Szóval kémkedik. Tudod az embere nevét?
- Igen, Hauptman von Ranke, helyettes katonai attasé.
- Az ilyesmiért főbe lövik, ha lebukna, ami... nos kellemetlen bár, de egyfajta rendezése lenne a problémának...
- Nem túl drasztikus megoldás ez, uram?
- Nem szükségszerű, jómagam sem mennék ilyen messzire, amíg nem látom 100%-ig indokoltnak. De egy udvarias figyelmeztetés a nagykövet felé bőven elég lenne azt hiszem, hogy hazaküldje a századost, még mielőtt nagyobb problémák elé néznének...
- Tartok tőle ezzel megerősítené Götzöt abbéli hitében, hogy valami nagy dolog van itt. Reindhard nem képzett ügynök, bár intelligens és tapasztalt diplomata, de azt hiszem a küldetése valós célja csak a nyúl kiugrasztása a bokorból. Ha eltűnik, mindenki tudni fogja Berlinben: itt valami nagy dolog van. Napok alatt elárasztanának a hírszerzőik, ráadásul értik is a dolgukat.
- Azt mondod: Reindhard?
- Hogy? ... Nos, igen. Reinhard von Ranke, igen...
- Tehát ismered?
- Hogyne! Gyermekkorom óta. Csak 6 évvel vagyok idősebb nála, apáink jóban voltak. De ez nem fog akadályozni semmiben Fujishima san.
- Nem is gondoltam ilyet, ellenben...
Kattanás. Felvétel vége. Na meg néhány illúziónak is vége, mit egy régi bajtársba és barátba vetettem... Viszont innentől gördülékenyebben mentek a dolgok. Azonosítottam a hangfelvételen szereplő másik személyt, Hayato Fujishima személyében, bár közelebbi információkat egy elmosódott fényképen kívül nem sikerült előásnom, csupán homályos utalásokat valamiféle Data Savers nevű szervezetre. Adatmentés. Nos az egyet meg az egyet összeszorozni nem volt nehéz, a japán titkosszolgálat valamely részlege. Blaskovitz eladta magát a japánoknak! Nem csoda, hogy távol akart tartani az ügytől! Óvatosan lenyomoztam az őrnagyot a konzulátuson és a hadsereg ellátó részlegén keresztül, kiderítettem, hol szállt meg s a nyomába szegődtem. Szorított immáron az idő, a belső árulás miatt Fujishima már tudta a kilétem s bármikor feldobhatott, így kénytelen voltam gyorsabb és közvetlenebb módszerekhez folyamodni. Reménykedtem, ezzel célt érek záros határidőn belül s ki tudok menekülni a szigetországból, bár erre minden másodperccel csökkent az esély...


Blaskovitz ügyes volt. Körültekintően járt el, olyannyira nem viselkedett gyanúsan, hogy már kezdtem kételkedni a hangfelvétel eredetiségében. Na meg nyugtalanított a tudat, hogy fogalmam sincs ki játszotta azt a kezemre. Volna itt még egy embere az ezredesnek, akiről nem tudok? Rá vallana egy ilyen dupla fenekű akció, de akkor illogikus, hogy az igazi ügynök miért fedi fel magát, ha részlegesen is, a csali előtt? Talán túl gyengén szerepeltem s nem tudtam elég ideig elhúzni róla a helyi erőket? Vagy valóban együttműködik Götz ezzel a Dark Organizationnel, netán a befolyásuk alá került és az ő emberük kézbesítette? Nem valószínű. A Data Savers és a Dark Organization egyértelműen valósággal háborús viszonyt ápol egymással a hangfelvétel tanúsága alapján, esélyesen az életével játszana és a lehetetlennel határos feladat elé nézne az a DO ügynök aki beépül az ellenségbe. Szinte biztos, hogy igen komoly szűrésen esnek át az újoncok. Rejtély...
Mindenesetre majd egy hónapnyi nyomozás után jött el a teljes áttörés. Blaskovitz részt vett egy katonai rendezvényen, amolyan svédasztalos állófogadás az egyenruhás diplomatáknak, aztán megdöbbenésemre gyalogosan távozott. A szállodája innen kilométerekre van, részegnek pedig nem tűnt, hogy a fejét szellőztesse ki... Tehát itt valami készül! Csendben követtem egészen egy félreeső, apró kis mesterséges tóval rendelkező parkig, ahol az érkezése után nem sokkal egyszerűen fodrozódni kezdett a levegő, s az előre lépő őrnagy szabályosan eltűnt. Elképedve, kikerekedett szemekkel bámultam a jelenséget, de mivel sem fájdalmas kiáltást, sem egyéb, erőszakos érintkezésre utaló hangot vagy bármilyen más utalást nem észleltem, így valószínűnek tűnt, a tiszt számított minderre. Két választásom volt. Vagy feladom és hazamegyek, vagy követem. Nem haboztam egy másodpercet sem, átléptem a furcsa területen...
...hogy aztán még furcsább helyen bukkanjak ki. Sivatagi homokba süllyedtek a félcipőim, levettem a tányérsapkám s végigtöröltem verejtékező homlokom, szabadon érkezve egyszerűen mellbe vágó volt a hőség. Lassan, hitetlenkedve lehajoltam s felvettem a tenyerembe a sárgás színű, jellegzetes, kvarcos anyagot, de még fél perc múlva, mikor már szinte utolsó szemei is kiperegtek az ujjaim közül tudtam magam elé suttogni:
- Homok...
Elképesztő. Feltehetően a Szahara északi részére érkeztünk, Blaskovitz hazament Kairoba, avagy környékére. Elképzelésem sincs miféle technológiát használt, de a hatása egyszerűen forradalmi lehet. Repülőgépek? Ejtőernyő? Ugyan már! Ez a térváltó technológia forradalmasíthatja a fizikát, a csapatmozgatást és ami a fő, a katonai erőviszonyokat. Nem csoda, hogy a japánok féltékenyen őrzik. Ez pedig mindent eldönt. Blaskovitz halott ember. Ennek eltitkolása hazaárulás a legenyhébb fogalmak szerint is. Kivégzik, de előtte ki fogják szedni belőle amit erről tud, na meg a híres adatmentők teljes névsorát, akit csak ismer ez a féreg!
- Igen, homok! De most fuss ember, mielőtt ideér az az agresszív dög! - csattant fel egy csipogó hang mögöttem, talán gyermeklányé. Megperdültem, de döbbenetemre egy zöldellő növénycsomót leszámítva semmi egyebet nem láttam. Az meg nem elég nagy, hogy bebújjon mögé akár egy három éves is, észrevétlenül. Tehát a homokban rejtőzik... Nincs időm játszadozásra, de ugyanakkor ismeretlen helyen vagyok, ha vizet és ételt akarok találni, annál jobb esélyem, mint egy angolul értő és beszélő gyerkőc nem lesz, így kénytelen leszek belemenni a játékba. Mosolyba rendeztem a vonásaim:
- Merre vagy kicsi lány? Talán bújócskázol? - érdeklődtem.
- Ha tudnék, akkor cefetül bújócskáznék, igen! - csattant fel az ideges válasz. - De momentán futni akarnék, neked is ezt tanácsolom ember! Menj már az útból, vagy inkább tarts velem, amíg ide nem ér!
Másodpercekig csak pislogni tudtam, de ahogy beazonosítottam a hang irányát, úgy fordult lefelé a tekintetem, s akkor megláttam... A növénycsomó négy apró, de izmos lábon állt, ráadásul két kis gombszeme és éles metszésű szája is volt hozzá... Elakadó lélegzettel meredtem a csöppségre, s csak annyit bírtam kinyögni:
- E... egy beszélő... hagyma?
- Hagyma ám az az elkorhadt valami, ami a koponyádban van! A nevem Tanemon, rendkívül örvendek, de most tűnés!!!
Az agyam jelenleg valószínűleg megfelelt a leírásnak, mert egyszerűen képtelen voltam kellő sebességgel gondolkodni, sőt csak azt számoltam, hogy kaphattam sapkában ennyike idő alatt napszúrást?? Így csak a beszélgetésre tudtam reagálni:
- Tűnés? Na de minek..?
- Azért mert... óh nem... na azért ott ni!!! - sikoltotta a hagyma én meg a mondott irányba néztem, s még jobban kidülledtek a szemeim. Egy korong ereszkedett lefelé a homokdűne oldalában, amihez fogaskerekeket kapcsoltak, ráadásul egy elnagyolt arcot is kapott. Valamiféle robot. Mindenesetre a frászt hozta a... a Tanemonra, bármiféle ufonauta is legyen.
- Már késő! Itt fogok pusztulni miattad, ember! - nyekeregte, de szembefordult az érkező izével.
A fémbigyó egyfajta fúrófejszerű valamiket képzett a fogaskerekein s továbbra is levitálva közelítette meg a hagymalényt, aki lassan oldalazni próbált, aztán valamiféle színes buborékszerű akármit köpött a droidra. Az pár lépésnyit megtántorodott, de a fúrófejekkel máris egy sötét sugarat lőtt vissza, ami eldobta a kis növényt, hogy csak méterekkel arrébb, saját tengelye körül pörögve csapódott a homokba. Kínlódva próbált felállni, bár sejtettem, igaza volt mikor úgy érezte, nincs esélye a szondarobottal szemben. Osztottam-szoroztam és úgy gondoltam több esélye van annak, hogy a kis zöldséggel értsek szót, mint azzal a masinával, így hát a fegyverem után kaptam, hiszen segítségre márpedig szükségem van. A SIG-Sauer nehéz dörrenéssel ugatott fel, a kivágódó lőszer telibe találta a robotot, de sajnos kemény burkolatáról egyszerűen lepattant. Arra viszont elég volt, hogy felém forduljon:
- Ne szólj bele ember! Az adatai az enyémek! - recsegte.
Sok mindennel lehet vádolni, de gyáva ember nem vagyok. Határozottan a kicsi bigyó és a lebegő robot közé léptem.
- Nem, nem hiszem - feleltem. - Takarodj.
- Nem árthat nekem a gyenge fegyvered - mutatott rá a jelenés, amivel magam is tisztában voltam, de most már letettem a névjegyem ebben a konfliktusban, így nem maradt sok más lehetőségem és nem is akartam visszakozni. Megfeszült az állkapcsom, nem szóltam semmit, de nem is léptem el. Más, igencsak ismerős hang azonban megtörte a csendet:
- Az övé talán nem, de a miénk igen Hagurumon! Takarodj!
A felcsattanó hang felé fordultam, ahol kemény, egyenes tartással állt az a rothadék Blaskovitz, éppen a megmentő szerepében tetszelegve. Gyűlölettel teltek meg a szemeim, ellenben ez a legkevésbé sem zavarta sem őt, sem a mellette ácsorgó ágyékkötős, kis termetű figurát. Ez meg mi a...? Az a valami kb úgy nézett ki, mintha a Gyűrűk Ura orkjainak egyike, vagy inkább a kamasz Shrek szökött volna meg a valódi világba. Egyáltalán ez a valódi világ?! Már semmit sem értek... Úgy nézett ki, hogy a droid viszont érti a helyzetet, mert hetykén felelt:
- Nem ijedek meg attól a nyavalyás kis vírustól sem!
Blaskovitz vállat vont:
- Nem minden vírus az, aminek látszik. Tiéd a terep öreg barátom... - ezzel előhúzott a belső zsebéből valamiféle szerkezetet, olyasfélét mint egy nagyobb kulcstartó, csak rengeteg gombbal, nem nagyon tudtam behatárolni, de az ujjai végigzongorázták a felületét, mire egy fénynyalábba olvadt a torzszülött kreatúra teste s változni kezdett... Csak egy erőteljes hangot hallottam csupán:
- Shamanmon digiváltozik...
A fényhatás egyre inkább erősödött, kétségbeesetten kaptam a kézfejem az arcom elé, s csak akkor vettem onnan el, mikor már nem érzékeltem a folytonos villódzást.
- ...Apemonná!
Feltekintve immár szó szerint a yeti magasodott ott, egy csupa szőr majomember, meglepően intelligens pofázattal. A hagurumonnak szólított lény döbbenten hátrált meg előle, de már nem volt kitérés. Az a valami, ez az Apemon, előre vetette magát, jómagam meg a hagymalényre. Ha hasonló sugarakkal fognak hajigálódni, mint eddig, akkor ez a szerencsétlen már a lökéshullámba belehalhatott volna. Szerencsére ilyesmi nem történt, azt hiszem, nem láttam belőle semmit. Csak hallottam egykori barátom hangját:
- Vége. Elengedheted Tanemont Reinhard - szólt csendesen.
Felemelkedtem a kis növényről, melynek nagy gömbszemeiben hálás fények ragyogtak, de jelenleg ezzel pont nem értem rá foglalkozni. Felkaptam a fegyverem és Blaskovitz mellére céloztam:
- Ideje minden hazugságot feledni, áruló! - recsegtem indulatosan.
Willi lassan felemelte két oldalra a karjait s nyugtató hangsúllyal felelt:
- Éppen megmentettük az életed - mutatott rá a tényekre. A társa ugrásra készen meredt rám, de nem mozdult egyelőre, a feszültség tapintható volt.
- Az egy dolog - sziszegtem. - De ugyanakkor elárultad a hazádat is. Az egyenruhád. Az esküdet. Most azonnal fejbe kéne lőjelek, de válaszokat akarok!
- Semmit sem értesz - suttogta. - Nem is érthetsz. De ezekből legfeljebb az egyenruha igaz, hitemre mondom, s nagyobb célokért, többek között a hazámért is tettem. Kérlek, tedd le a fegyvert barátom.
- Soha - szűrtem a fogaim között a válaszom. - Hogy aztán széttépess azzal a yetivel? Nem, köszönöm! Megpróbálom hazavinni a titkaid Willi, de ha nem sikerül... akkor legalább téged magammal viszlek a pokolba. Beszélj!
- Tedd le a fegyvert Reindhard - válaszolta továbbra is nyugodtan a tiszt.
- Válaszokat akarok! - csattantam fel a türelmemet vesztve.
- Amit elmondhatok, azt elmondom anélkül is - mormolta, állva a pillantásom. - Amit nem mondhatok el, azt akkor se fogom, ha bazookát fogsz rám. Idegen terepen vagy, nem tudod mi folyik körülötted, mégis mit tanítottak magának a diplomáciai kurzuson százados?!
A rang megnevezés megtette a hatását, jól számított a gazember. Ösztönösen lejjebb engedtem a fegyver csövét. Igaza volt, idegen területen, idegen népek között az erőszak a legutolsó utáni lehetőség, míg meg nem győződünk annak esetleges következményeiről.
- Nem tudom mit higgyek... - remegett meg a SIG-Sauer csöve a kezemben.
- Elhiszem - biccentett. - De ha lősz, nem védhet meg senki, akkor már én sem Apemon haragjától. Tanemon bátos kis harcos, de nem mérkőzhet vele ő sem. Kérlek Reinhard, nem csak a te életedről van szó. Engedd le a fegyvert, hogy megnyugodjanak a kedélyek!
Nagyot fújtam, de végül aláeresztettem a pisztolyt és sötéten vetettem oda:
- Most pedig beszélj - sziszegtem a tokjába rakva az oldalfegyvert.
Willi közelebb lépett, de a karjait bölcsen a levegőben hagyta:
- Nem mondhatok el túl sokat - sóhajtotta. - Még nem. Egy másik világba, ha úgy tetszik, akkor egy párhuzamos dimenzióba, vagy másik bolygóra, vagy igazából kezeld ahogy a leginkább emészthető számodra, kerültél. Tanemon, Apemon vagy a néhai Hagurumon is digimonok. Ennek a világnak az őslakosai.
Eltorzult az arcom:
- Szóval megtaláltátok az átjárót ebbe a világba, s megpróbáljátok megszerezni a japánoknak. Szemétláda! - csattantam fel.
Most Blakovitzon volt a meghökkenés sora:
- A japánoknak? - ismételte bambán.
- Igen. A japán titkosszolgálat valamely ügynökségének - torkolltam le türelmetlenül. - Ne nézz már elmebetegnek Willi. Data Savers. Adatmentők. Valamiféle kormányügynökség, egy titkosszolgálati osztály, ahol te, gondolom még egy rakat ügynökkel egyetemben, a beosztottja vagy bizonyos Hayato Fujishima nevű tisztnek. Ez a legundorítóbb hazaárulás Willi! Mégis mennyiért adtad el magad? Mennyibe került a becsületed? Mennyit ért meg a hazád?! - üvöltöttem.
A reakciója nem lepett meg. Ököllel vágott szájon, de úgy, hogy a homokba zuhanva vért köpködtem. Tanemon ugrásra készen feszült meg mellettem, de Blaskovitz yetije is, örültem, hogy a járkáló hagymában győzött a realitásérzék s egyelőre nyugton maradt. Az őrnagy jéghidegen szólalt meg, olyannyira, hogy a sivatagi levegőt is egyszerre fagyosnak éreztem a hanghordozásától:
- Reinhard, nem vagyok egy ideges természet, nem is keresem az erőszakot, de most csak azért nem lőlek agyon, mert fogalmad sincs róla mit beszélsz - közölte komoran. - De ha még egyszer hazaárulónak titulálsz, esküszöm, úgy összeverlek, hogy nem távozol innen a saját lábadon. Világos?!
Talán egy percig néztünk farkasszemet, de végül nem tudtam kitartani az íriszében tomboló indulat lángjai ellen, elfordítottam a tekintetem s szó nélkül bólintottam. Erre az eddigi harciasságát mintha elfújták volna, nyugodtan folytatta:
- Nem, nem vagyok áruló. Soha nem is voltam és nem is leszek - morogta. - Részben megdöbbentően sokat tudsz. Részben gyakorlatilag semmit sem. Amit tudsz, azok rossz logika mentén, téves következtetésekre vezettek, de a legnagyobb hibád, hogy ezeket már tényként fogod fel. Nem mondhatok neked még eleged. Az sem az én döntésem volt, hogy idejöjj, magad hoztad meg. Ha tudtam volna, leráztalak volna magamról, de nem tudtam. Sajnos. És, bár tartok a következményeitől, ez sem az én döntésem... - mutatott mellém a homokba.
Ott egy az övéhez hasonló eszköz hevert. Ő dobta volna ide? Ez esetben nem láttam. De akkor meg honnan? Mi a fene folyik itt?!
- Was... Was ist diese teuferliche Maschine? (*Mi... Mi ez az ördögi gépezet?)
- Nem az - közölte. - Ez egy Digivice. Tetszik, vagy sem bármelyikünknek is, a mai viselkedéseddel kiérdemelted egy digimon barátságát. Tanemon veled fog tartani, úgyhogy szükséged lesz erre. Meg hogy ne haljatok szomjan, ezekre is. Jól oszd be! - hajított a lábaim elé két kulacsot, vízzel tele. - Haladj arra. Északkeletnek. Nagyjából három nap múlva találsz egy átjárót majd a Földre. Lesz időd gondolkozni és Tagemonon keresztül kicsit jobban megismerni a tényeket. Most nincs értelme a beszélgetésnek, túlságosan az előítéleteid rabja vagy. Menjetek!
Ezzel megfordult és az újra ágyékkötős ogrevá változó akármivel az oldalán egyszerűen elsétált. Három percnyi hezitálás után úgy döntöttem nem lövöm hátba... Túlságosan őszinte volt az az ökölcsapás. Lehet, hogy én tévedtem?
A mondott útvonalon át valóban visszakeveredtem a Földre. Nem tudom mi folyik itt, csak az alapokat értem egyelőre, de az is felülmúl minden képzeletet. Ezek a különös létformák olyan módon tudnak harcba bocsátkozni, ami messze felülmúlja a legmerészebb katonai álmokat. Ez a lehetőségem. Az igazi nagy lehetőségem. De egyelőre nem fedem fel én sem. Addig nem, míg eredményt nem tudok felmutatni. Bizonyítékot. Márpedig Tagemon erre az én esélyem. Na meg... Egyelőre valószínűleg nem is hinnének nekem és érthetően. De ha sikerül... A világ legfiatalabb tábornoka leszek, olyan hadsereg megálmodója és megépítője hazám számára, amelyhez fogható nincs és vagy száz évig még legalább nem is lesz a Föld nevű bolygón! De... Már semmiben sem vagyok biztos. Kinek higgyek? Miféle harcba, miféle szervezetek közé csöppentem? Ki vagy te, Willi Blaskovitz? Bár... lassan inkább az a kérdés, ki is vagyok én? Az vagyok-e még, aki voltam? Nos... idővel mindenre fény derül...


Partner neve: Tanemon
Típus: adat
Forma: In-Training
Evolúciók: Tanemon - Palmon - Togemon - Lillymon - Rosemon

Szép estét!

Bevallom nem az erősségem az előtörténetek értékelése, ám remélem, velem is beéred. Na lássuk csak: nos, igen. Elég érdekesre sikeredett az előtörténeted. Forrásokból tudom, hogy egy-két részletet engedéllyel merted beletenni, ami szerintem dicséretes dolog. Igen komoly oldaláról közelítetted meg a digimonokkal való ismerkedést és látom elég szépre is sikeredett az előtte lévő történeted, s minden egyéb dologra is szép, részletesen kitértél. Remélem az elkövetkező szerepjátékodban is hasonlókat fogsz produkálni, mert minden bűntudat nélkül ELFOGADOM ezt a pazar történetet! Menj is, kreálj egy adatlapot, utána szép, tisztességes játékot kívánok!