Kedves Naplóm, Paomon és én már megint...

Rengeteg „apróság” szakadt a nyakamba. Nem mintha ez nem lenne teljesen normális, de úgy tűnik, hogy ami normálisnak számít, lásd például egy digimon megjelenése az életemben, azt én igen nehezen viselem. Utólag belegondolva ez mindig is így volt.
Problémát okozott egy új órarend, nehezen viseltem apáék munkarendjének megváltozását, megzavartak a féléves óraátállások, és már akkor sem éreztem jól magam, ha mondjuk a kétheti szobarendezésem elmaradt. Szörnyűségek a világomban! Partnere lettem egy digimonnak!

Ez némi büszkeséggel tölt el, no meg máris rengeteg tapasztalattal.
Xiaomon… hadd mondjam el: mintadigimon. Nem mintha sokat ismernék, nem erősségem (még) a különböző digitális szörnyecskék és a lelkiviláguk beható ismerete, viszont magamnak jobbat se kívánhattam volna Xiaomnál.
A beköltözése így is akciófilmekbe illő jelenet volt. Kezdetben anyuék arcáról a meglepettség volt leolvasható, amikor az új házunkba hamarosan egy plüssel érkeztem haza, de aztán megszokták. És ezen őszintén meglepődtem.
Mondtam már: a fene se gondolta volna már azt sem, hogy a digimonok a mindennapos élet „normális” oldalához tartoznak. Xiaomon Paomon aktívabb formája. „Mozgékonyabb, beszédesebb, egy szóval: nyitottabb a világra. Érdeklődő és hajlandó is tenni azért, hogy eljusson A pontból B-be. Kész litániákat és maratoni futóversenyeket azért még továbbra se várj tőle, de a pokrócokat már nem csak alvásra használja, én már csak tudom: havonta megtalálok egyet feldarabolva a szobámban.” Igen, újabb kaparás tőlem.

Én mindenesetre nehezen küzdök meg a sok-sok új információval, amit a partneri lét szül. Nem adom viszont fel, birkózom.
Már csak azért is mondom ezt, mert kezdi megterhelni a családot, hogy mindig akad egy-két alkalom, amikor a lakás összes elektromos berendezése újraindul.


Nem csak őket terhelik meg viszont a digivolúció, hanem bennem is egyre komolyabb félelmeket ültetnek el a lakás elektromos berendezései. Komolyan úgy érzem, hogy hamarosan fóbiáim lesznek: rettegni fogok az összes környezetemben lévő elektromos berendezéstől. Rájöttem már, hogyha a ’Vice csipog és jelez, az általában azt jelenti, hogy valamit tenni kell. Például megrémülni, és azonnal odébbállni a hűtőtől, mert ha nem így teszek, akkor az történik, ami meg is történt: beszippant.

Rá kellett jönnöm, hogy a mi világunk szoros kapcsolatban áll a digivilággal. Az összekötő kapocs a két világ között pedig általában egy-egy elektromos berendezés, tárgy, eszköz. A leggyakoribb közlekedési eszköz ilyenkor a számítógép, amin kapu nyílik. A másik lehetőség viszont, hogy lényegében bármi elektromos eszköz egyszer csak beszippant magába.
Így történt az az eset is, amikor a hűtőben turkálva váratlanul a digivilágban találtam magam. Hála az égnek, Xiaomon se maradt le sokkal mögöttem. Úgy tűnik, hogy valami csapda lehetett az, ami megpróbált elkapni, mert mint utólag megtudtam, egy Sötét Szervezet pusztulóban lévő bázisán találtam magam. A megtámadói Adatmentők – vagy valami nagyon hasonló nevük volt. Úgy tűnt, hogy nyerésre állnak, a laboratórium, amiben találtam magam, perceken belül megsemmisülni készült. Az egész bázissal együtt. Csakis arra tudok gondolni, hogy ez a Dark Organization ahhoz hasonló módon gyűjtött magának „próbaállatokat”, mint ahogy én kerültem a hálójukba: csapdákat készítettek, amelyek akaratukon kívül szippantja a digivégzeteseket a karmaik közé. Szerencsére mi nem lettünk kísérleti patkányok: több hozzám hasonló fiúval és lánnyal is találkoztam, akik hatalmas és csodás digimonokkal az oldalukon indítottak támadást ellenük. Megtaláltak, és maguk közé vettek. Ezért egyrészt hálás voltam, másrészt alig bírtam megszólalni. Xiaomon még aprócska, in-traning szinten van. Körülöttem ennél mindenki csak erősebb digimonokkal harcolt. Két rookie digimon! Megák! Néha azt sem tudtam, hova kapjam a fejemet, és mire csodálkozzak rá.
Xiaomon nem igazán szólt hozzám, én sem beszélgettem vele. Nem szokásunk. Ők viszont állandóan, mindent megbeszéltek velük, és így nem igazán jutottam szóhoz közöttük. Ez viszont láthatóan nem zavarta őket, és a megmentésükre érkező helikopterekbe én is beszállhattam. Sőt megvizsgáltak! Nem mintha kivettem volna a részem a csatából, a menekülésen túl nem igazán volt szerepem az egészben. Még azt is megkockáztatom: mivel ilyen alacsony szintű még csak Xiaomon, ezért a hátráltatáson kívül nem tettem többet. Ettől függetlenül úgy tűnik, hogy köztük volt a helyem: mi másért kerültem volna közéjük?
Nem volt azonban mindenki olyan szerencsés, mint én: többen szereztek sérüléseket, a digimonok is felvették régi formájukat. Ezt eddig nem is tudtam! Mármint meséltem már róla, hogy Xiaomon is Paomon néha, vagy fordítva, de azt nem tudtam, hogy nem képesek megmaradni hosszabb ideig az új formáikban. Nem mintha egyébként így a mi szintünkre „süllyedtek volna le”. Rookie szintűek maradtak. Én meg biztatásként átöleltem Xiaomont: leszünk majd még mi is ezen a szinten.

Érdekes, mert amikor ott voltunk az események forgatagában, úgy, hogy levegőt venni alig volt időm, mert állandóan történt körülöttünk valami, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda is az pontosan, akkor nem gondolkodtam ilyesmiken. Kicsit úgy viselkedtem, mint Xiaomon: ha egyébként minden rendben, akkor én boldog vagyok. Csak utólag történt meg az, amikor már otthon ültem, az ágyamon, hogy elkezdtem gondolkozni: mi is esett meg velünk pontosan, és mi ebből a tanulság?
Egy nagyon különös épülethez vittek minket, amilyet eddig még nem is láttam: mire magamhoz térhettem volna az ámulatból, már a belsejében jártunk. Nekem úgy tűnt, hogy „hazaérkeztünk”, mindenki fellélegezhet. Itt vizsgálták meg például Xiaomont is. Sajnos azonban nem volt még vége a kalandjainknak.
Végre számomra is kiderült, hogy az egyik digivégzetes nagyon rossz állapotban van. Rengeteg volt körülöttünk a digimon, sok embernek nem is egy, hanem kettő, talán még három is volt. Így nem tudtam, hogy kinek kicsoda a partnere, ki kinek a „gazdája”. Értsd, magamra például Xiaomon gazdájaként tekintek.
Hatalmas digimon támadott meg minket! Ez volt az első eset, hogy nem maradtunk Xiaomonnal passzív szereplői a történésnek, és próbáltunk mi magunk is alakítani kicsit a sorsunk. A támadásban Xiaomon messze sodródott tőlem, pedig nekünk még együtt se volt sok esélyünk túlélni, nemhogy külön-külön. Még ez a sok erős digimon sem tudta felvenni a harcot a hirtelen érkező behatolóval szemben. Talán mert meglepetés-szerűen tört ránk.
Szerencsére nem esett bajunk, átvészeltünk a történteket. Xiaomon Savbuborékokkal támadta meg, de természetesen semmilyen hatással nem volt rá. Nekem viszont sokat jelentett, hogy a digimonom hajlandó megvédeni, ezért amikor úgy alakult, követtük a többieket.

Úgy éreztem: végre eljött a mi időnk! Kész voltam arra, hogy mi is harcoljunk, tegyünk valamit a társainkért. Viszont szembesülnöm kellett vele: túl nagyok a szintbeli különbségek közöttünk. A bázison különös szakadás nyílt, amin keresztül a többiek képesek voltak a digivilágba kerülni. Az utolsó pillanatban Xiaomonnal mi is utánuk vetettük magunkat, és a digivilágba érve még sikerült a nyomukra bukkannunk. Hamarosan ott voltunk mellettük. Kiderül, hogy nagy a baj, mivel két társunk is digimon immár. Nem tudtam azonban, hogyan is történhetett ez pontosan. Úgy vettem észre, hogy ők voltak a csapat legerősebbjei. Így viszont ketten maradtunk egy sráccal, aki két rookie szintű digimon gazdája volt. Már épp elkezdtek volna magukkal sodorni az események, de aztán… Nem voltam még kész rá. Megint nem értettem sok mindent, nem tudtam, kivel állunk szemben, miközben az öreg Alphamon beszélt hozzánk, és nagyon sok volt még mindig az, ami nem volt világos előttem.

A ’Vice felcsipogott a zsebemben, én pedig felsóhajtottam. Xiaomon rákérdezett, igaza volt: mennünk kellett. Talán túl kevesek voltunk még egy ilyen küldetéshez. Elbúcsúztam, majd megindultunk: egy tévéhez vezetett a digiszerkezet. Kapu nyílt, pont olyan, mint otthon szokott a számítógépemen, és beszippantott. A szobámban találtam magam. Xiaomon mellettem. Sokáig voltunk el, a tanulnivalóval kellett volna foglalkoznom. Holnap iskola. Nagyon furcsa volt, hogy hirtelen megint ilyen problémáim lettek.
Lezuhanyoztam. Sokáig engedtem magamra a meleg vizet. A történteken járt az eszem. Később bekapcsoltam a számítógépet. Kekeckedtem a gondolattal, hogy meg kéne próbálnom: nyílik-e meg kapu a ’Vire-ra, ha odatartom. Talán visszamehetnénk segíteni Randy-éknek. Végül nem így tettem, pötyögni kezdtem, hogy kiadjam magamból a feszültséget, és lejegyezzem amik történtek, mielőtt kiderül, hogy csak álom volt, és hamarosan úgyis elfelejtem. Nem így történt. Ez a naplóbejegyzés lett belőle.